— A Próbát? — kérdezett rá Tanis, csodálkozva. — De hisz olyan fiatal voltál! Mennyi is? Talán húsz! Próbatételre csak azok a varázslók érdemesek, akik már hosszú, hosszú éveket töltöttek tanulással...
— Képzelhetitek, milyen büszke voltam — jegyezte meg Raistlin, bosszankodva a közbeszólás miatt. — Fivéremmel együtt mentem el a titkok helyére, az Ősmágia Legendás Tornyaiba. Megbirkóztam a Próbával. — A mágus hangja elcsuklott. — És, és majdnem meghaltam ott!
Caramon felnyögött, bizonyára a nyomasztó emlékek hatására. — Rettenetes volt — szólalt meg a nagydarab ember reszkető hangon. — Amikor rátaláltam azon a szörnyű helyen, a szájából folyt a vér. Haldoklott. Fölemeltem a testét és...
— Elég, testvérem! — Raistlin lágy hangja korbácsként csattant. Caramon visszahőkölt. Tanis látta, amint a fiatal varázsló szeme összeszűkül, keze ökölbe szorul. Caramon némán fölhajtotta a sörét, majd ideges pillantást vetett a fivérére. A két testvér között eddig ismeretlen, új feszültség vibrált.
Raistlin mélyet sóhajtva folytatta: — Mire magamhoz tértem, a bőröm ilyen színűvé vált. A szenvedéseim jele ez. Egészségem teljesen megrendült. És a szemem! Homokóra pupillán át látok... s ezért azt is látom, hogyan változik és változtat meg mindent az idő. Még most is, ahogy rád nézek, Tanis — suttogta a mágus —, látom, ahogyan mégy a halál felé, lépésről lépésre, lassan. És ugyanígy látok minden élő lelket...
Raistlin karomszerű, vékony ujjaival megragadta Tanis karját. A félelf összerezzent a hideg érintéstől és próbált félrehúzódni, de az aranyló tekintet és a hűvös kéz keményen fogva tartotta.
A varázsló előrehajolt, szeme lázasan csillogott. — De most már van erőm! — sziszegte. — Par-Salian megmondta, hogy eljön a nap, amikor az én erőm alakítja majd a világot. — Van hát erőm és — oldalra mutatott — van varázslóbotom.
Tanis egy hosszú pálcát pillantott meg a selyemfa törzsének támasztva. Sima fapálca volt. Tetején sárkánykarmokra emlékeztető színarany foglalatban ragyogó kristálygomb villogott.
— És mindez megérte? — kérdezte Tanis.
Raistlin rábámult. Ajka torz vigyorra rándult. Levette kezét Tanis karjáról és köpenye alatt összefonta a karját. — Perrssze! — sziszegte a varázsló. — A hatalom az, amit oly soká kerestem... és keresek ma is. — Ezzel hátradőlt és vékony alakja úgy eltűnt a homályban, hogy Tanis már csak a lángok fényében villogó, arányló szemét láthatta.
— Sört! — kiáltotta Kova, és úgy nyalta meg az ajkát, mint aki valami kellemetlen ízt akar kiöblíteni a szájából. — Hol van már ez a surranó? Talán még a pincérlányt is ellopta...?
— Már itt is vagyunk! — csendült föl Tass vidám hangja. Magas, fiatal, vörös hajú lány tornyosult fölé, söröskupakkal teli, jókora tálcával.
Caramon elvigyorodott: — És most, Tanis — dörögte —, találd ki, ki ez? És te is, Kova! Ha nyertek, én fizetem ezt a kört!
Tanis örömmel mondott le Raistlin sötét történetéről és a lány nevető arcába nézett. Homlokát vöröslő haj korona övezte, zöld szeme vidáman csillogott, orrát és arcát bájos szeplők pöttyözték. Tanisnak úgy rémlett, hogy emlékszik ezekre a szemekre, de azon túl teljesen tanácstalan volt.
— Föladom — jelentette ki. — Különben, az elfek szemében az emberek olyan gyorsan változnak, hogy hamar elveszítjük a fonalat. Én már százkét éves vagyok, de ti aligha láttok harmincnál többnek. Nekem pedig az a száz év tűnik harmincnak. Ez az ifjú hölgy biztosan gyermek volt még, amikor elmentem innen.
— Tizennégy éves voltam! — A lány fölkacagott és letette a tálcát az asztalra. — Caramon egyre azt hajtogatta, hogy olyan csúnya vagyok, hogy apámnak majd úgy kell vőlegényt vásárolnia számomra.
— Tika! — csapott Kova öklével az asztalra. — Te fizetsz, te nagy mamlasz! — mutatott Caramonra.
— Csalás! — kacagott az óriás. — Segítségetekre volt a lány!
— Nos, az évek meghazudtolták apádat — mondta Tanis mosolyogva. — Én már hosszú utakat bejártam, és mondhatom, te vagy egész Krynn egyik legszebb lánya.
Tika elpirult a gyönyörűségtől. Aztán elsötétült az arca. — Jut eszembe, Tanis — mondta a zsebéből elővéve egy henger alakú tárgyat —, ez érkezett ma a számodra. Elég különös körülmények között.
Tanis kelletlenül nyúlt a tárgy után. Egy kisméretű, fényesre csiszolt fekete fából készült tekercstartó volt az. Lassú mozdulattal előhúzott belőle egy kis darab pergament és széthajtogatta. Szíve fájdalmasan dobbánt meg a lendületes kézírás fekete jeleinek láttán.
— Kitiarától érkezett — mondta végül, érezve hangja feszült, természetellenes csengését. — Nem jön el!
Percnyi csönd állt be. — Szóval így állunk! — mormolta Kova. — A kör megszakadt, a fogadalmat megszegték. Nagy balszerencse. — Megcsóválta a fejét: — Nagy balszerencse.
Raistlin előrehajolt. Összenézett Caramonnal, és egymás tekintetéből mindent kiolvastak. Ritka pillanat volt ez, mivel csak súlyos személyes problémák vagy nagy veszély kényszeríthette az ikreket arra, hogy vérrokonságukat elárulják. Kitiara az ő idősebb féltestvérük volt.
