— Neem! — Tika megbénult a rémülettől, térde megroggyant. De ebben a pillanatban a fegyveres elájult a karjában és érezte, hogy össze kell szednie magát. Miközben beljebb vonszolta a gárdistát, még megpillantotta Hederick alakját, amint a tornác korlátjába kapaszkodva, elhomályosult tekintettel mered az odalent lángoló városra.
— Valahol elvétettek valamit — nyöszörögte a kezét tördelve. — Valahol valaki nagy hibát követett el!
De ennek immár egy teljes hete. Azóta kiderült, hogy nemcsak a fogadó épülete maradt épen. A sárkányfattyak jól tudták, mely épületek nélkülözhetetlenek számukra és csak a többieket pusztították el. Maga a fogadó, Vasverő Theros kovácsműhelye és a legnagyobb bolt épségben maradt. A kovácsműhely mindig is a földön állt, mert annak tűzhelyét nem lett volna tanácsos a fákra telepíteni, de a másik két épületet úgy kellett levinni a földre, mivel a sárkányfattyak nehézkesen mozogtak az ágak között.
Verminaard Nagyúr megparancsolta a sárkányoknak, hogy telepítsék le azokat az épületeket. Miután egy kellő területet kopárra égettek, az egyik hatalmas, vörös szörnyeteg karmai közé ragadta és fölemelte a fogadót. A sárkányfattyak örömrivalgással fogadták, mikor... nem túl gyöngéden... lezöttyintette a kiégett gyepre. Varangyh altörzsmester, a város pillanatnyi parancsnoka utasította Otikot, hogy haladéktalanul állítsa helyre műintézetét, minthogy a sárkányfattyak egyik fő gyöngéje a méregerős italok vedelése volt. Három nappal a város eleste után tehát ismét megnyílt a fogadó.
— Jól van, jól vagyok már — mondta Tika Otiknak. Fölült és a köténye szélével megtörölte a szemét és az orrát. Azóta az éjszaka óta egyszer sem sírtam — dünnyögte inkább magának, mint a férfinak. — És többet nem is sírok soha! — fogadkozott és fölkelt az asztal mellől.
Otik mit sem értett az egészből, de azért hálás volt a lánynak, hogy a védnökök érkezése előtt összeszedte magát, ő pedig bepréselődött a bárpult mögé. — Közeleg a nyitás ideje — próbálkozott kedélyes hangnemet megütni —, talán egész jó kis társaság verődik ma össze!
— Hogyan fogadhatod el a pénzüket? — fakadt ki Tika.
Otik, újabb kifakadástól tartva, könyörgő pillantást vetett rá. — Az ő pénzük éppolyan jó, mint bárki másé... sőt talán éppen a legjobb mostanság — nyugtatgatta a lányt.
— Pfújj! — háborgott Tika és vörös lobonca csak úgy szikrázott, amint mérgesen átvágott a helyiségen. Otik, ismervén a természetét, megpróbált kitérni előle, de elkésett. A lány fürgébb volt nála. Mutatóujját beledöfte jól megtermett pocakjába. — Hogy tudsz nevetni a mocskos tréfáikon és teljesíteni undok követeléseiket? Én még a szagukat is utálom! Gyűlölöm a szemtelenkedésüket és hideg, pikkelyes mancsuk érintését a bőrömön! — méltatlankodott. — Egy napon én...
— Kérlek, Tika! — könyörgött Otik. — Rám is légy tekintettel egy kicsit! Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy a rabszolgabányáikba hurcoljanak. És... téged is már holnap elvinnének, ha nem itt dolgoznál. Viselkedj rendesen... légy jó kislány!
Tika, tehetetlen dühében beharapta az ajkát. Tisztában volt azzal, hogy a férfinak igaza van. Többet is kockáztatott, mint hogy besorolják a város maradványain szinte naponta keresztülvonuló fogolyszállítmányok valamelyikébe... egy fölhergelt sárkányfattyú gyorsan és kíméletlenül... Éppen ezen járt az esze, amikor az ajtó kivágódott és hat fegyveres sárkányfattyú masírozott be rajta. Egyikük letépte az ajtóról és a sarokba hajította a “zárva” táblát.
— Nyitva vagytok! — jelentette ki, és levetette magát egy székre.
— Hát hogyne — vigyorodott el kényszeredetten Otik. — Tika!
— Látom, hogy itt vannak — dünnyögte a lány gyászosan.
Aznap este csak lézengtek a vendégek a fogadóban. A törzsvendégek újabban a sárkányfattyak voltak, bár néha egy-egy vigaszi lakos is betévedt egy italra. Rendszerint nem maradtak sokáig, mert nem kedvelték a társaságot, és nehezen viselték el a múlt keserves emlékeit. Ma este még egy csoport hobgoblin is ott volt... gyanakvón méregették a sárkányfattyakat... meg pár rosszul öltözött alak, valahonnan északról. Valaha a kalandvágy vihette őket Verminaard Nagyúr seregébe, de mára már csak az öles szenvedélye és a zsákmányszerzés vágya hajtotta őket. Az egyik sarokban vigasziak kis csoportja bújt össze. Hederick, a teokrata már nem járt esti mulatságokra: Verminaard Nagyúr azzal jutalmazta a Főteokrata szolgálatait, hogy beosztotta őt az egyik elsőként útnak indított rabszolgakaravánba.
Alkonyattájt egy idegen lépett az ivóba és letelepedett az egyik homályos sarokban álló asztalhoz, az ajtó közelében. Tika nem sokat láthatott belőle: hosszú köpenyének kámzsáját mélyen a szemébe húzta. Kimerültnek látszott... úgy zöttyent le a székre, mint akit már alig bír el a lába.
— Mit parancsol? — kérdezte a lány az idegent.
A férfi lehajtotta a fejét és vékony kezével még lejjebb húzta a csuklya egyik oldalát. — Köszönöm, semmit — mondta lágy, idegenszerű kiejtéssel.
— Szabad itt üldögélnem és pihennem egy kicsit? Várok valakire.
