— És veled mi a helyzet, hölgyem? Te miért bízol meg bennünk? Te nem osztod ugyanazokat az előítéleteket? Aranyhold a lovag felé fordult. Sturm beletekinthetett a leány háta mögött hullámzó tó tükréhez hasonló, sötéten villanó szemébe. — Kislánykoromban — mondta bársonyosan mély hangján — a népem hercegnője voltam. Úgy tiszteltek, akár egy istennőt. Én szentül hittem az egészben. Sőt nagyon élveztem. Azután történt valami... — elhallgatott, tekintete fájó emlékeket tükrözött.
— Mi volt az? — tudakolta lágyan Sturm.
— Beleszerettem egy juhászba — felelte Aranyhold Zúgószél felé pillantva. Fölsóhajtott és tovább ment a csónak felé. A lovag elnézte, amint a magas férfi belegázol a vízbe, hogy közelebb húzza a parthoz a csónakot, miközben Raistlin és Caramon a tó széléhez érnek. Raistlin reszketve vonta maga köré köpönyegét.
— Nem érheti víz a lábamat — suttogta reszelős hangon. Caramon válaszra sem méltatva, izmos karjával körülnyalábolta fivérét és könnyedén fölemelte, akár egy kisgyereket és beemelte a csónakba. A varázsló lekuporodott a csónak végében, s még csak köszönetet sem mondott.
— Majd én megtartom — szólt Caramon Zúgószélhez. — Szállj be! — A másik tétovázott egy pillanatig, majd fürgén átlépett a csónak peremén. Caramon Aranyholdat is besegítette. Kísérője megragadta a karját, hogy szilárdan megtartsa, miközben a csónak enyhén megingott. A síkföldiek az orr-részbe húzódtak és letelepedtek Tasslehoff mögött.
Caramon Sturmhoz fordult, amint a lovag közelebb húzódott: — Mi történik ott hátul?
— Kova azt mondja, hogy inkább a máglya, semhogy csónakba szálljon... legalább akkor melegben végzi ahelyett, hogy átázva fagy meg.
— Majd én odamegyek és lecipelem — dörögte Caramon.
— Azzal csak rontanál a helyzeten. Te voltál, aki majdnem vízbe fojtottad, nem emlékszel? Bízd csak Tanisra... ő a mi diplomatánk.
Caramon beleegyezően bólintott. A két férfi némán várakozott tovább. Sturm látta, amint Aranyhold kérdőt pillant Zúgószélre, de a síkföldi mit sem törődött vele. Tasslehoff az ülésen fészkelődve arra készülődött, hogy visítva kérdezzen valamit, de a lovag szigorú tekintete belefojtotta a szót. Raistlin csak kuporgott köpenyébe burkolózva, és próbálta leküzdeni a vadul rátörő köhögési rohamot.
— Föl kell mennem oda — jelentette ki végül a lovag. — Az a füttyentgetés egyre közeledik. Nem vesztegethetjük tovább az időt. — De ebben a pillanatban meglátta, hogy Tanis kezet ráz a törpével és futva megindul a csónak felé... egyedül. Kova ott maradt, ahol volt, közvetlenül az erdő szélén. Sturm megcsóválta a fejét: — Mondtam én Tanisnak, hogy a törpe nem jön.
— “Csökönyös, akár egy törpe...” még a régi mondás is így tartja — dörmögte Caramon. — Ennek meg száznegyvennyolc éve volt rá, hogy még csökönyösebbé váljon. — A nagydarab harcos szomorúan ingatta a fejét. — Nos, hiányozni fog, az egyszer biztos. Már nemegyszer megmentette az életemet. Hadd menjek ki érte! Egyetlen csapás az állára és sejtelme sem lesz róla, hogy a csónakban van-e, vagy a saját ágyában!
Tanis érkezett oda lihegve és meghallotta az utóbbi megjegyzést. — Nem, Caramon — mondta. — Kova sohasem bocsátana meg nekünk. Ne izgulj miatta! Visszamegy a hegyekbe. Szállj csak be! Egyre több fény közeledik az úton. Olyan csapást törtünk az erdőben, hogy egy vak mocsári törpe is vígan követhetné.
— Nincs értelme, hogy valamennyien bőrig ázzunk — mondta Caramon, erősen tartva a csónakot. — Te meg Sturm, szálljatok be! Majd én vízre lököm.
A lovag már átlépte a csónak peremét. Tanis megpaskolta Caramon hátát és maga is bemászott. A harcos belökte a hajót a vízre. Már térdig gázolt a tóban, amikor meghallották a partról érkező kiáltást.
— Tartsátok még! — Kova nyargalt lefelé az erdő széle felől, halvány, sötét, mozgó árnyékként a holdfényben úszó partszegélyen. — Állítsátok meg! Jövök!
— Állj! — kiáltotta Tanis. — Caramon! Várjuk meg Kovát!
— Odanézzetek! — Sturm félig fölemelkedett és hátra mutatott. Fények jelentek meg a fák között. Fáklyák imbolyogtak a goblin gárdisták kezében.
— Kova, goblinok! — üvöltötte Tanis, — Ott, mögötted! Rohanj! — A törpe ezúttal nem kérdezett vissza, csak lehajtott fejjel nyargalt a part felé, egyik kezével a sisakját markolva, hogy el ne hagyja.
— Majd én fedezem — szólt Tanis, íját leoldozva. Ő volt az egyetlen, aki tekintetével kivehette a goblinok alakját a lobogó fáklyák mögött. Nyílvesszőt illesztett a húrba, megvetette a lábát, s ezalatt Caramon szilárdan tartotta a csónakot. A félelf rálőtt az elöl haladó goblin körvonalaira. A nyíl a melle közepébe fúródott, és arcra borult a homokban. A többi goblin saját íja után kapkodva kissé lelassított. Tanis éppen újabb nyílvesszőt emelt célzásra, amikor Kova odaért a parthoz.
— Várjatok! Jövök! — kapkodott levegő után a törpe. A tóba vetette magát és elmerült, akár egy kődarab.
