— Két nappal ezelőtt — mondta, majd hirtelen elhallgatott. Valóban csak két napja lett volna? Egész életnek tűnt! Fölsóhajtott, majd így folytatta: — Zúgószél átnyújtotta a pálcát atyámnak, mondván, hogy egy istennőtől kapta, bár annak nevét nem tudta megmondani. Atyám ránézett erre a botra — Aranyhold felmutatta Tanisnak a pálcát — és megparancsolta, hogy csináljon vele valamit... bármit. De nem történt semmi. Visszalökte Zúgószél elé, csalónak nevezte őt, a népének pedig megparancsolta, hogy kövezzék halálra az elkövetett szentségtörésért.
Mialatt beszélt, a lány arca elsápadt, a férfié borússá és sötétté vált.
— A törzsbéliek összekötözték Zúgószélt és kihurcolták a Siralom Falához — folytatta a lány alig hallható suttogással.
— Elkezdték kövekkel hajigálni őt. De még akkor is mélységes szeretettel nézett rám és azt kiáltotta, hogy a halál sem választhat el bennünket. Elviselhetetlen volt számomra a gondolat, hogy egyedül kell leélnem az életemet... nélküle. Odarohantam hozzá. A kövek záporoztak ránk... — Aranyhold a homlokához kapott, arca eltorzult a fájdalmas emléktől. Tanis akkor fölfigyelt egy szaggatott szélű friss sebhelyre a lány sima bőrén. — Hirtelen vakító fény villant. Amikor visszanyertük a látásunkat, az országúton álltunk Vigasz városa előtt. A pálca kékesen izzott, aztán egyre halványodott, míg olyanná vált megint, amilyennek most látod. Akkor döntöttünk úgy, hogy elmegyünk Menedékbe és a templomi bölcs emberektől kérdezzük meg a pálca titkát.
— Zúgószél — kérdezte Tanis aggodalmasan —, mire emlékszel abból a romos városból? Merre van?
A síkföldi nem válaszolt. Csak sötét szeme sarkából vetett felé egy pillantást, amiből világossá vált, hogy a gondolatai egészen másfelé jártak. Azután benézett a fák sűrűjébe.
— Tanis, a félelf — szólalt meg végül —, ugye ez a neved?
— Az emberek között így neveznek — válaszolta Tanis. — Az elf nevem túl hosszú és bonyolult, az emberek nem tudják jól kiejteni.
Zúgószél elfintorodott. — Miért van az — kérdezte —, hogy félelfnek és nem félembernek neveznek?
Tanist úgy érte a kérdés, akár egy arculcsapás. Már szinte látta magát sárba tiporva, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne vágjon vissza gorombán. Tisztában volt vele, hogy Zúgószél nem ok nélkül tette föl a kérdést. Nem akarta vele szándékosan megsérteni. Inkább csak próbára tette, rájött a lényegre. Óvatosan válogatta hát meg válasza szavait.
— Az emberek szerint egy félelf valami egésznek a fele. Egy félember pedig csak egy nyomorék.
Zúgószél végiggondolta a hallottakat, kurtán biccentett, majd így válaszolt Tanis korábbi kérdésére:
— Sok-sok hosszú éven át vándoroltam — mondta. — Gyakran sejtelmem sem volt róla, merre járok. Csak a napot, a holdakat és a csillagokat követtem. A legutóbbi utam olyan volt, mint egy borzalmas álom. — Itt egy pillanatra elhallgatott. Amikor beszélt, úgy hangzott, mintha irdatlan távolságból szólna — Valaha gyönyörű város lehetett az, ahol jártam, márványoszlopokon nyugvó, fehér épületekkel. De most olyan, mintha valami gigászi kéz fölemelte és egy hegyoldalhoz csapta volna. Az a város most vénségesen ódon és rettentően gonosz.
— A fekete szárnyakon röpdöső halál — mondta lágyan Tanis.
— Úgy merült föl a sötétségből, mint valami isten, a teremtményei pedig üvöltve és nyüszítve imádták. — A síkföldi arca bőrének barnássárga dacára elsápadt. Verejtékezett a hideg reggeli időben. — Nem tudok tovább beszélni róla!
— Aranyhold ekkor a karjára tette a kezét, amitől kissé megenyhült.
— S mindezen borzalmak közepette előjött egy asszony, aki neked adta ezt a pálcát? — faggatta tovább Tanis.
— Meggyógyított — felelte Zúgószél egyszerűen. — Már haldokoltam.
Tanis még egyszer alaposan megnézte az Aranyhold kezében tartott botot. Egyszerű, sima bot volt, amelyet észre sem vett volna, ha föl nem hívják rá a figyelmét. A felső végén valami furcsa vesét volt, amelyet barbár szokás szerint tollakkal vettek körül. De azt is látta, ahogy a bot kékes fénnyel fölragyog! Magán is érezte gyógyító erejét. Vajon az ősi istenek ajándéka ez, amely segít rajtuk, ha bajba kerülnek? Vagy a gonosz lakozik benne? Különben is, mit tud ezekről a barbárokról? Tanisnak Raistlin megjegyzése jutott az eszébe, amely szerint a pálcát csak a tiszta szívűek érinthetik meg. Csöndesen megcsóválta a fejét. Ez kellemesen hangzott. Hinni akart benne... Tanis gondolataiba merült, s csupán Aranyhold érintésére tekintett föl hirtelen, s látta meg, hogy Caramon és Sturm jelezni akar valamit. A félelf csak most döbbent rá, hogy a síkföldiekkel mennyire lemaradtak a többiektől. Futásnak eredt.
— Mi a baj?
Sturm előremutatott: — Jön a cserkészünk vissza — mondta szárazon. Tasslehoff futva közeledett feléjük az úton, s közben háromszor meglendítette a karját:
— Be a sűrűbe! — adta ki a parancsot Tanis. A csapat fürgén letakarodott az útról, be a bozótba és a déli útszél mentén növő sarjerdőbe... csupán Sturm nem mozdult.
— Gyere! — tette a lovag karjára a kezét Tanis. De Sturm elhúzódott a félelftől.
